~ Dance of life 1. RÉSZ

Sziasztok! Igazából már tegnap felkerült volna az első rész, de a technika ellenem fordult és nem tudtam közzé tenni irományom. De most itt van :) Remélem tetszeni fog nektek :) Jó szórakozást <3


(20 évvel később)

Riporter: -Ross, hogyan ismerted meg Sorayat?
Ross: -A nővérem mutatta be nekem.
Riporter: -És mi volt az első benyomásod róla?
Ross: -Utáltam.
Riporter: -És te Soraya?
Soraya: -Gyűlöltük egymást, nagyon.
Riporter: -És most?
Ross és Soraya: -Hát....

( 20 évvel és öt hónappal ezelőtt )

Amilyen gyorsan csak tudtam úgy szaladtam végig a városon. Az eső szüntelenül zuhogott és néhány mennydörgés is segített meggyorsítani tempóm. Cipőm teljesen átázott pont úgy, ahogyan kabátom is. Úgy éreztem magam mint egy futógépen, futok, futok, de nem haladok. Pár perc múlva végre megláttam házunk kapuját. Hatalmas sóhaj hagyta el számat és még jobban belehúztam a futásba.
-A francba hol vagy már.-forgattam kezemben a kulcs csomót, de sehogy sem sikerült megtalálnom a bejárati ajtót nyitót.
-Ne fáradj.-jelent meg előttem, karba tett kezekkel, dühös arccal anyám.
-Bocsánat, de nagy dugóba keveredtem és én próbáltam...
-Hallgass!-üvöltött rám és elázott dzsekimnél fogva berántott a házba.-Nézz már végig magadon. Így jöttél végig a városon mint valami koldus!-ordítozott tovább, amire már apa is feleszmélt.
-María hagyd már ezt a lányt.-lapozott egyet az újságban, de rám sem nézett.
-Te ne szólj bele Stefano! Hisz nézz már rá! Szégyent hoz a családra!-rángatta le rólam kabátom amit a szoba másik végébe dobott.
-Mit aggódsz? Egy hónap múlva már főiskolás lesz és nem fog itthon lakni. Addig meg felőlem azt csinál amit akar.-dörmögött orra alatt apa.
-Talán igazad van.-nézett rám szúrósan anya.-Most szépen fogod magad, felmész a szobádba és tanulsz.-utasított és én, az újabb veszekedés elkerülése érdekében inkább szó nélkül elindultam az emeletre.
-Olyan mint a bátya, abból sem lett semmi csak egy naplopó.-hallottam még fentről apa megnyilvánulását.
-Nem is tudom kire ütött.-dünnyögtem és bevágtam magam mögött az ajtót. Utálom a szüleimet, de legfőképpen akkor amikor bátyámat Stefanot szidják és azt állítják róla, hogy "naplopó" pedig egyáltalán nem az. Ő csak merte követni az álmait és itt hagyta ezt a nyomorult helyet. Minden nap beszélünk telefonon, de borzasztóan hiányzik. Soha nem voltunk a szüleink szeme fényei ezért egymásra voltunk utalva, így mondhatni ő nevelt fel. Jobb anyám és apám egy személyben nem is lehetett volna....
-Még mindig duzzogsz?-törte szinte rám, apám az ajtót.
-Talán baj?-kiabáltam rá, mire ökölbe szorította kezeit.-Gyerünk üss meg, rosszabb már úgy sem lehet!-zokogtam.
-Ha egy újjal is hozzá mersz érni, hiába vagy az apám én megöllek.-a hang hallatára szívem erősebben kezdett verni és azonnal oda rohantam hozzá.
-Stefano.-szorítottam úgy mintha az életem múlna rajta.
-Soraya most keresd elő a bőröndjeid és pakolj bele mindent amire szükséged lesz.-mondta komoly arccal miközben apával néztek farkasszemet.
-Nem viszed el.-lépett közelebb említett szülőm.
-Nem akadályozhatsz meg.-tolt arrébb bátyám.-Ha ő is velem akar jönni, nem tehetsz ez ellen semmit.-mondta összeszorított fogakkal.
-De hisz még kiskorú.-magyarázott apu.
-Ne tégy úgy mintha nem örülnél annak, hogy pár hónappal az érettségi előtt megszabadultok tőle.-üvöltött rá Stefano.
-Megyek.-léptem közéjük.
-Ne is lássalak többet. Se téged.-mutatott rám.-Se a bátyádat.-lökte arrébb Stefanot. Testvérem, szülőnk távozása után azonnal karjaiba zárt és nyugtatás képen hátamat simogatta.
-Minden jobb lesz, ne félj.-puszilta meg fejem tetejét. Talán igaza van, hisz minden jobb lehet az eddigi életemnél amit nem is igazán lehet életnek hívni. Minden meg fog változni és remélem 17 év után végre boldog lehetek....

(Napjainkban)

-Komolyan fel kellene venned egy takarítót.-magyaráztam testvéremnek és a szanaszét dobált cuccaira mutattam.
-Én is gondolkoztam már ezen.-vakarta meg tarkóját és felvette a földről, egyik pólóját a millió közül.
-Hát ezzel semmi sincs megoldva.-ültem le az asztalhoz és tovább ittam kávémat.
-Rosszabb vagy mint egy feleség.-forgatta meg szemeit és felment az emeletre.
-Hát ha így folytatod nem tudod meg milyen ha valakinek van olyanja.-kiáltottam még utána. Miután megreggeliztem és elmosogattam magam után, én is felmentem szobámba, hogy elkészüljek és ismét felcsapjam az újságok lapjait valami munka után kajtatva.
-Semmi?-jött mögém bátyám, de én csak idegesen az asztalra csaptam.
-Ha nem találok valami munkát nem fogjuk tudni miből kifizetni a lakást.-temettem arcom kezeimbe.
-Azért nem olyan reménytelen a helyzet.-ült le mellém.-Én nem keresek olyan rosszul és majd érdeklődöm, hogy van-e üresedés...
-Stefano nem tudnék tanítani, már mondtam!-csattantam fel.-És nem fogok szégyent hozni a fejedre.
-Én nem vagyok olyan mint anyáék.-mondta csalódottan és kiment a teraszra. Egész életemben attól rettegtem, hogy bármit is teszek valakinek le égetem tettemmel. Mindig is azt mondogatták nekem, hogy semmire sem vagyok jó és úgy látszik én ezt el is hittem. Ezért nem vagyok biztos abban, hogy sikerülne táncot oktatnom, sőt állítom, hogy kudarcba fulladna az egész dolog. Sóhajtottam egyet, nagy nehezen feltápászkodtam és bátyám után mentem.
-Talán egy próbát megér.-támaszkodtam a korlátnak és a földet néztem.-De nagyon bizonytalan vagyok.
-Inkább hülye vagy. Hisz te is nagyon jól tudod, hogy isten adta tehetség vagy, csak nem mered még magadnak sem bevallani.-karolt át és közelebb húzott magához.-Az én drága kis, nagy húgom még nem is tudja magáról milyen tehetséges táncos.-puszilta meg homlokom majd magamra hagyott gondolataimmal.

(egy héttel később)

(Ross szemszög)

-Azt hallottam, hogy az új csak tökre furi.-nyávogott Emily miközben salátáját tömte szájába.
-Én meg azt, hogy átszökött a határon és most körözik.
-Én meg sajnos a ti hangotokat hallom.-csattantam fel, mire azonnal elhallgattak.-Szánalmasak vagytok, komolyan. Hogy mi lett ebből a helyből, istenem.-álltam fel az asztaltól és kimentem az ebédlőből.
-Hát te?-kapta el karom valaki.
-Szia Rydel.-köszöntem tesómnak, majd tovább akartam menni, de nem engedte.
-Mit keresel itt?
-Csak kaját hoztam, betettem az irodádba.-rántottam ki csuklóm kezei közül.
-Megint összevesztetek?-nézett mélyen szemeimbe. Hogy a fenébe tud rájönni, mindig, hogy mi bajom van? Előle nem lehet semmit sem eltitkolni, mert az apró mozdulataidból is kiszűri ha valamit máshogy csinálsz.
-Szakítottunk.-sóhajtottam nagyot és leültem a fal tövébe.
-Hála a jó....vagyis sajnálom.-guggolt le elém és megölelt.
-Dehogy sajnálod.-mosolyogtam rá.
-Jó igazad van, utáltam azt a lányt, de neked sem kellene szomorkodnod miatta.-állt fel és kezét felém nyújtotta.
-Tudom, de négy év akkor is négy év.-keltem fel és megigazítottam ruhám.
-Gyere inkább és tartsunk meg egy órát közösen.-kacsintott rám, majd a táncterem felé kezdett húzni.
-Valami új csajról beszéltek Emily-ék.-álltam meg az ajtó előtt.
-Igen tudom, de neki semmi köze a sulihoz ő csak tapasztalatot szerezni jön ide.
-Értem.